Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szumó

2012.09.03

 A szumó (相撲) egy japán eredetű küzdősport. Kevés közös vonása van a hagyományos birkózással, eredete és a használt technikák alapján a legközelebb talán a cselgáncshoz és az aikidóhoz áll.[1] A küzdelmek során két rikisi csap össze egy kör alakú küzdőtéren (dohjó).

A japánok harcművészetnek és nemzeti sportjuknak tekintik, és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai a szumóban élnek tovább. Nem meglepő, hogy mind a mai napig nagyon sok szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe vagy a rituális tánc, amelynek során a birkózó egy kamival küzd.

Harcművészetekben szokatlan módon a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel (make-kosival) záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. Ezért a versenyzők egész pályafutásuk alatt nagy stressznek vannak kitéve, ami a nagy súly okozta betegségekkel együtt magyarázza viszonylag alacsony átlagéletkorukat. Az automatikus visszasorolás csak a két legmagasabb rang, az ódzeki és a jokodzuna esetén nem történik meg.


A szumó története


 Szumóbirkózás az edói (tokiói) Nagy Amfiteátrumban (egy 1867-ben megjelent kiadványból)


A legtöbb küzdősporthoz hasonlóan a szumó eredete is az írott történelem kezdete előtti időkbe vezethető vissza. Egy japán legenda szerint a japán nép fennmaradását is egy szumómeccsnek köszönheti, mely során Takemikadzucsi viharisten legyőzte a rivális törzs vezetőjét.Eredetileg valószínűleg termékenységi szertartások része volt és az istenek szórakoztatását, jószándékuk elnyerését szolgálta. Annyi bizonyos, hogy már a legkorábbi, a 8. századból fennmaradt japán nyelvű szövegekben is említik szumai néven, ekkoriban vezették be a császári szertartások közé. Ez az ősi sport még nagyon távol állt a mai kifinomult, ceremoniális szumótól, kevés szabálya volt és a küzdelem gyakran halálos kimenetelű volt.

A 1192-ben kezdődő Kamakura-korban katonai diktatúra vette át az irányítást Japán felett, amely a szumót a harcosok képzésének részeként kezelte (később a szamurájok ebből fejlesztették ki a dzsudzsicut[2]). A 16. század végére a szumó mindinkább a nép szórakoztatására szolgált és egyre népszerűbbé vált. A Tokugava-sógunátus idején alakult ki a kör alakú küzdőtér (korábban nem korlátozták a rendelkezésre álló területet) és a jelentős díjak, illetve a társadalmi felemelkedés lehetősége miatt egyre többen vettek részt a versenyeken. A hivatásos versenyzők csoportokat alakítottak, felkészülésüket elősegítendő. Ők főként gazdátlan szamurájok (róninok) voltak. Amelyikük megnyerte valamelyik földesúrt patrónusnak, annak hosszú távon biztosított volt a megélhetése. A ranglistákon rendszerint nem is a rikisik születési helyét, hanem uruk nevét tüntették fel.

A modern szumó legtöbb jellegzetessége ebben az időszakban alakult ki, és a 18. század végétől rendszeresen évi két hivatalos basót (tornát) rendeztek. 1761-től a sportág professzionális változatát a „népi”, majd amatőr szumótól való elkülönítés végett ódzumó névvel illették. A Meidzsi-restauráció idején a szumó mint a régi, elvetendő korszak egyik jelképe elvesztette támogatóit, majdnem betiltották. A birkózói klubok átalakultak, a versenyzők megélhetés nélkül maradtak. Nagy átalakítások kezdődtek, számos szabályt újraírtak, 1873-tól nők számára is engedélyezték a tornák látogatását. Végül 1885-ben a császár ismét megtekintett egy bemutatótornát, ezzel hivatalosan is elismerte a sportág létjogosultságát és biztosította támogatásáról.


 Japán szumóversenyzők a chicagói vasútállomáson 1907-ben


A 20. századtól kezdődően a sport népszerűsítésére számos küföldi utat szerveztek, az 1907-ben az Egyesült Államokba látogató delegációt Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A szumó lendületét a II. világháború megtörte, 5 évig nem rendeztek hivatalos tornákat.[5] 1947 után a szabályrendszert, ismét komoly átalakítások útján, valamivel demokratikusabbá tették. 1949-ben 10-ről 15-re nőtt a tornánkénti mérkőzések száma és 1957-ig hatra emelték a honbasók számát.

1953-ban kezdődött a meccsek televíziós közvetítése, amely azon túl, hogy egyre többek számára tette lehetővé a tornák követését, a népszerűségét is megnövelte.

Bár nem japán származású rikisik már régen feltűntek a szumóban, ők főként a Japánnal hagyományosan szoros kulturális kapcsolatban álló országokból jöttek, mint Kína, Dél-Korea vagy Tajvan. Az első nem ázsiai versenyző a hawaii Jesse Kuhaulua volt, aki 1964-ben lépett először a dohjóba Takamijama néven.Az első nem japán származású birkózó, aki elérte az ódzumó legmagasabb rangját, a szintén hawaii származású Akebono Taró lett, akit 1993-ban avattak jokodzunává.

Az első európai, aki elérte az ózeki rangot, a bolgár Kalojan Mahljanov (Kotoósú Kacunori) lett 2005-ben. Mahljanov 2008-ban megnyerte a rangos Császár-kupát is.

A szumó szabályai


 Szumóversenyzők és a döntőbíró az összecsapás előtt


A szumómérkőzés szabályai nagyon egyszerűek. A kör alakú küzdőtéren belül két versenyző csap össze a gjódzsi (döntőbíró) jelzésére és a cél, hogy vagy kiszorítsák az ellenfelet a körből, vagy arra kényszerítsék, hogy a talpán kívül valamelyik másik testrésze is hozzáérjen a földhöz. Aki hamarabb kilép vagy hamarabb földre esik, veszít, míg a másik elkönyvelhet magának egy pontot, és megkapja a győzelemért járó pénzdíjat, illetve az adott mérkőzésre a különböző szponzorok által felajánlott nyereményeket.

A meccsek maguk rendszerint rövidek, sokszor csak néhány másodpercig tartanak. Tilos ököllel ütni, gyomrot vagy mellet megrúgni, az ellenfél haját tépni vagy szemét nyomni; ezekért azonnali leléptetés jár. A győztes személyének megállapítása és kihirdetése a gjódzsi feladata.

Forrás:Wikipédia

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.