Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cselgáncs

2012.09.03

A „dzsúdó” szó japánul
A cselgáncs vagy dzsúdó (japánul 柔道, nyugaton jūdō) a 19. század végén született japán küzdősport. Jellemzői a test-test elleni harc, az ellenfél földre dobása, gáncsolása, földön való leszorítása, karjának kifeszítése, illetve az ellenfél fojtása.


Bevezető

A dzsú szócska – Kano megfogalmazása szerint – annyit jelent, mint „természetesnek lenni”, „ésszerűen”, tehát természet igazságainak, törvényszerűségeinek megfelelően viselkedni, ezekkel összhangban cselekedni.

A dó viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelent; szemben a dzsicuval, amely csupán „fizikai művészet”.

Tehát a dzsúdó magyarul annyit jelent, hogy „lágy út”.

 

Kano Jigoro

Kano Jigoro emlékműve


A dzsúdó története
1882-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Jigoro Kano (1860-1938), többdanos dzsiudzsicu (jiu-jitsu) mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma dzsúdóként ismert küzdősportot. Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-korszaknak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régi szamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét.

A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az ún. busidó, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok halált megvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha harakirival, azaz rituális hasfelmetszéssel, majd a metszés után rögtön egy másik szamuráj által végrehajtott lefejezéssel, véget vetett saját életének.

A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított.

Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földre dobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét.

A japán emberek ezen réteghez tartozó hányada ezeken a törvényeken felnőve lovagias, erős, bátor, valamint igen művelt volt, mert ez az életmód kitartásra és a világ minél jobb megismerésére nevelt. A XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek, és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett. A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket.

Jigoro Kano látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyan sportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők. Japánba a jiu-jitsu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai agyagát tartalmazta, a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig, és mindenre kiképezte a harcosokat.

Jigoro Kanonak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, például Fukuda Hachinosuketól, Ishuze Mosamototól és Likubo Koheitől tanulhatott.

Amikor megalkotta rendszerét, amit „dzsúdó”-nak (judo) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat, és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek.

A dzsúdó ma már olimpiai sportág, ami hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat.

Az alábbi eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret, és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os, alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, az orrukon-hátukon érkeztek a porba. A döbbenetes élmény hatására mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki.

Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a dzsúdótanulásra.

A küzdőtér
A küzdelem helyszíne a minimum 14 × 14 méteres, maximum 16 × 16 méteres tatami, melynél a küzdőtértől eltérő színnel kell jelölni a biztonsági zónát. A tatami régen nádból, illetve gyékényből, hiszen ez borította a japán házak, illetve dojok padlózatát, ma már szivacsból, illetve egyéb szintetikus anyagokból készült. Két részre osztható, belső térre, avagy küzdőtérre, illetve a biztonsági zónára.

A belső tér magában foglalja a küzdőteret és a „veszélyzónát” is. A küzdőtér mérete minimum 8 × 8 méter, maximum 10 × 10 méter. A „veszélyzóna” színes (általában piros), kb. 1 méter széles, a szőnyeg szélét képezi, vagy a felületére van ragasztva és párhuzamos a küzdelem színhelyének oldalaival.gy-egy kb. 10 cm széles és 50 cm hosszú kék és fehér öntapadó csíkot kell felragasztani a küzdőtér közepére, egymástól mintegy 4 méterre, melyek a versenyzők helyét hivatottak megjelölni a mérkőzés kezdetén, illetve befejezéskor. A kék jel a vezetőbíró jobb oldalán, a fehér a bal oldalán kell hogy legyen.

A biztonsági zóna minimum 3 méter széles. Amennyiben kettő vagy több küzdőtér van együttesen kialakítva, közös biztonsági zóna is használható, melynek 3-4 méter szélesség között kell lennie. A küzdőtér körül legalább 50 cm-es szabad területet kell hagyni.

Dzsudogi
A dzsudogi a hivatalos dzsúdóruha, aminek versenyeken a következőknek kell megfelelnie:

Erős pamut- vagy hasonló anyagból kell készülnie, nem lehet olyan anyagból, amelynek keménysége, síkossága vagy vastagsága akadályozza azt, hogy az ellenfél megfogja.
Kék, fehér vagy majdnem fehér színűnek kell lennie.
A hátoldalán fel kell tüntetni a nemzeti olimpiai rövidítést (pl. HUN), a betűknek 11 cm-eseknek kell lenniük.
A nemzeti címer maximum 100 cm²-es lehet.
A márkajelölés maximum 20 cm²-es lehet.
A válljelölés maximum 25 cm hosszú és 5 cm széles lehet. Kizárólag ugyanaz a reklám vagy a nemzeti szín lehet mindkét oldalon.
A kabátujjakon a 10 × 10 cm reklámfelület megengedett (lehetőség van más-más reklámok feltüntetésére). Ezek a 100 cm²-es felületek a vállakon viselhető 25 × 5 cm-es csíkok alatt, közvetlenül kapcsolódva lehetnek elhelyezve.
Az olimpiai vagy világbajnoki helyezettek a dzsudogin feltüntethetik eredményüket egy 6 × 10 cm-es felületen a kabát bal elülső részén alul.
A versenyzők nevüket viselhetik az övükön, a kabát elülső részén alul és a nadrág elülső részén felül, amely legfeljebb 3 × 10 cm lehet. Továbbá a név vagy rövidítés viselhető (nyomtatott vagy hímezett formában) a kabát hátán az olimpiai rövidítés felett úgy, hogy ez ne akadályozza az ellenfelet a fogás felvételében (a háton). A betűk magassága legfeljebb 7 cm, a név hossza 30 cm lehet. Ez a 7 × 30 cm téglalap 3 cm-rel a kabát nyak (gallér) része alatt helyezhető el, és ez alatt 4 cm-re található az olimpiai nemzeti rövidítés.
A kabát legyen elég hosszú ahhoz, hogy érjen legalább az öklökig a test két oldalán teljesen kinyújtva leengedett karoknál. A kabát legyen elég bő (széles) ahhoz, hogy körülérje a mellkast – a lengőbordáknál legalább 20 cm-es átfedéssel. A kabátujj érjen legalább a csuklóízület fölött 5 cm-ig, legfeljebb a csuklóízületig. Egy 10–15 cm-es résnek kell lenni a kabátujj és a kar között (beleértve a bandázst is) a kabátujj teljes hosszában. A hajtókának és a gallérnak 1 cm vastagnak és 5 cm szélesnek kell lenni.
A nadrág legyen minden jelzéstől mentes (kivéve az 5. és 9. pontokban foglaltakat), elég hosszú, hogy eltakarja a lábakat, érjen legalább a bokaízület felett 5 cm-ig, legfeljebb a bokaízületig. Egy 10–15 cm-es résnek kell lennie a nadrágszár és a láb között (beleértve a bandázst) a nadrág teljes hosszában.
A kabát összefogására egy 4–5 cm széles övet kell viselni, olyan színben, amely megegyezik a versenyző övfokozatával. Az övet deréknál kell megkötni négyszögletes kötéssel, elég szorosan ahhoz, hogy meggátolja a kabát alsó részének könnyű kicsúszását. Az övet kétszer kell a derék körül tekerni, és a négyszögletes kötés mindkét oldalán 20–30 cm-es övszakasznak kell lógnia.
Amennyiben a versenyző dzsudogija nem felel meg a szabályoknak, a vezetőbíró utasítására a versenyzőnek a lehető legrövidebb időn belül ki kell cserélnie öltözékét a szabályoknak megfelelőre.

A versenyző tartalék dzsudogiját az edzője magával hozhatja a küzdőtér mellett kijelölt helyére.

Hogy megbizonyosodjunk a versenyző kabátujjának előírás szerinti hosszúságáról, a vezetőbíró – amikor az ellenőrzést végzi – utasítja a versenyzőt, hogy emelje fel mindkét karját teljesen kinyújtva előre a váll szintjéig.

A kék dzsudogi hivatalos alapszíne (18–4051 és 18–4039 Pantone-kódú között, illetve a TP (the print) Pantone-skála 285-ös vagy 286-os számúnak kell lennie.

Dzsúdószintek
Kju (kyu)
6. kju: Fehér öv (legalacsonyabb kju-övfokozat)
5. kju: Citromsárga öv
4. kju: Narancssárga öv
3. kju: Zöld öv
2. kju: Kék öv
1. kju: Barna öv (legmagasabb kju-övfokozat)

Dan
Az 1–10. dan a harcművészetben való jártasság (emelkedő) szintjét fejezi ki. A dan kandzsija azt jelenti, hogy „sziklába vájt lépcső”, ami arra utal, hogy (a legfölső kivételével, amit manapság már nem adományoznak) minden egyes szint fölött újabb, erőfeszítéssel elérendő szint áll. A közhiedelemmel ellentétben nem minden dan-fokozat mesterfokozat. A sodan (1. dan) jelentése: kezdő fokozat, és a haladó, komoly tanulmányok elkezdését fejezi ki.

A dan-fokozatok között megtalálhatóak kezdetben a sima, fekete övek, majd a fehér-piros csíkozott öv és végül a piros öv, mely a legjártasabb dzsúdósok övszíne.

Küzdelmi technikák
Állásharc : tacsi-vaza
Dobások : nage-vaza
Állások : siszei
Megfogások : kumikata
Esések : ukemi-vaza
Dobások csoportosítása
Kézdobások : te-vaza
Csípődobások : kosi-vaza
Lábdobások : asi-vaza
Hátravetődés : ma-szutemi-vaza
Oldalra vetődés : joko-szutemi-vaza
Speciális csoportosítás
Go-kyo rendszer : 5 × 8 dobás, fokozódó nehézséggel, illetve a történeti kialakulás szerinti csoportosítva.

Földharctechnikák csoportosítása
Leszorítások : oszae-vaza
Fojtások : sime-vaza
Feszítések : kanszecu-vaza
Versenyvezényszavak
Hadzsime : rajta
Mate : állj
Hadzsime josu : folytasd tovább
Mate szuromama : ne mozdulj, állj
Oszaekomi : leszorítás
Oszaekomi toketa : leszorítás megszűnt
Hantei : döntés
Mate szuromade : a küzdelem vége
Maritta : feladás
Hiszivake : döntetlen
Pontozás
Kinsza (1 pont): legkisebb értékű akció, nem kerül fel az eredményjelző táblára
Nevazaban: 1–14 másodpercig tartó leszorítás
Koka (3 pont) (megszűnt)
Juko (5 pont): legkisebb értékű akció, amely felkerül az eredményjelző táblára; majdnem vazaari
Nevazaban: 15–19 másodpercig tartó leszorítás
Vazaari (7 pont): majdnem ippon (2 vazaari már győzelem )
Nevazaban: 20–24 másodpercig tartó leszorítás
Ippon (10 pont) teljes értékű győzelem
Nevazaban: 25 másodpercig tartó leszorítás
Megjegyzés: A segédpontok soha nem adódnak össze, de a két vazaari ipponos győzelemmel ér fel.

Büntetések
Első sido → csak megintés (régen is „sido”)
Második sido → juko (régen „csui”)
Harmadik sido → vazaari (régen „keikoku”)
Negyedik sido – hanszoku make → ippon (régen is „hanszoku make”)
Leléptetés (kejkoku) (ippon győzelemmel ér fel)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.